Egyszer írok már egy olyan regényt is, aminek tényleg van valóságalapja. Mondjuk életem könyve, vagy valami egyéb hangzatos cím. Ennyi szarság és ennyi hihetetlen dolog is csak velem történhet. Csak nézek legtöbbször, hogy most ez tényleg velem töténik, vagy csak valami rossz álom? Néha már tényleg úgy érzem, jó lenne megnyomni egy takaros kis OFF gombot, hogy kikapcsolhassak és pihenhessek. De az élet nem ettől élet.
Tegnap éjfél körül bemásztam az ágyba, miután sikeresen elszakadtam Melgridtől - volt mesélés, lelkizés, minden egyéb csemege - és fáradtan, szülői ordítástól kísérve bemásztam az ágyamba, hogy aludjak éppen hat és fél órát. Nem telt el öt perc és máris elkapott az a forgolódási láz, amit szerintem mindneki ismer. Akárhogy is fordulsz, akármilyen szögben, elaludni képtelen vagy, mert sehogy sem kényelmes és még csak nem is vagy álmos. Ezek után úgy gondoltam, hogy talán akkor meg kéne állapodni végre egy testhelyzetnél, mert ettől tényleg nem fogok tudni aludni. Csak dobálom magam, mint egy félig döglött hering és szuszogok mint egy halom molylepke. Mindezek után tíz teljes percig gondolkoztam azon, hogy ha most úgyis hason fekszem, akkor a jobb vagy bal oldalamon keresztül forduljak át. Amikor az agyam kezdte elérni azt az állapotot, hogy már saját magát sem tudta tovább fárasztani, kicsámpáztam egy pohár tejért, de ettől csak méginkább éber lettem. Nem tudom, kitől hallottam, hogy a tej álmosít, de ha megtalálom, kinyiffantom. Végül - negyed egy lévén - egy lemondó sóhajtással előszedtem az épp olvasott Stephen King könyvet, a Sárkány szemét és belemélyedtem, hátha belaszom rajta. Ez mondjuk gonosz megjegyzés volt, de sajnos nem tudott untatni. Fél kettőig gubbasztottam a köny fölött, görnyedt vállakkal és meggyötrött vállizmokkal, amikor úgy gondoltam, talán aludni kéne, hátha most sikerül is. Megint befordultam aludni, és legközelebb arra ébredtem, hogy már nem alszom, tehát valószínűleg már reggel van és egész idáig aludtam. Kipihienten, négy óra alvás után felültem az ágyban és kis híján megvakultam a telihold fényétől, ami viszont épp az ablakom előtt osont. Semmi felhő vagy a fényt tompító akármi nem kísérte, úgyhogy menekülőre fogtam és kirohantam zabpehelyért a konyhába. Aztán persze kelletlenül felöltöztem és iskolába vágtattam. Ott se volt sokkal izgalmasabb az élet. Mindenki punnyadt volt: minden órán volt valamilyen számonkérés: írásbeli, szóbeli felelet, miegyéb. Egyedül angolon nem, pedig úgy volt, hogy 60 szóból lesz dolgozat, de az volt az egyetlen, amire ugyan nem tanultam, de mégis tudtam. Hát erre bejelenti a tanár, hogy hát inkább mégsem. Matek témazáró... Na az szuper lett. Kár, hogy nem vagyok matekzseni. De informatikából még mindig szándékszom érettségizni, de sajnos csak jövőre tudok legkorábban. Eleget tanultam ahhoz, hopgy megérdemeljek egy érettségit abból... Kilenc év, méghozzá nem is ilyen alapszintű lószar, amit tanítanak a sulikban. Még valami szakkörre is jártam, bár az még általánosban volt. Kémiafelelés... Biológia felelés... De a csontokból legalább összeszedtem egy ötös feleletet. Mondjuk nem volt nagy kunszt. Lediktált 40 csontot és óraközi szünetekben feleltette a tanulókat. Én kaptam kábé 8 csontot, hogy mondjam meg, mik azok. És ezek után úgy kaptam egy ötöst, hogy életemben először éreztem, hogy ez talán nem egy teljes értékű felelet, mert ebben most mi volt az ötös? Pff... No de sebaj, jól jön az. Anyu meg hozott nekem gyertyákat, hogy tudjak mit csinálni ha unatkozom. Decoupage-olni kell őket. Az ilyen szalvétatechnika, tök aranyos... Meg gyöngyöt is vett, hogy legyen mit fűzögetnem a hajszálvékony drótjaimra. Ja, és vettünk krizantémot is. Szép sötétlila. Nem is... inkább bordó. Majd lefotózom. Óh, és persze ebédelni megint az évfolyamtársaimmal voltam, mert az én osztályomból már csak a Marcell maradt ott, szóval alaphangulat az megvan a mai napra is... Cseten megint áhh, nem is érdekel.