Voltam blogolos cseten. Egy árva mukkot nem szóltak hozzám. Én se hozzájuk. Néztem, amiket írnak, hátha egy kicsit közelebb kerülök a csapathoz azzal, ha a háttérben megbújva legalább csak figyelem a beszélgetést. Nem jutottam előbbre. Majd szép lassan... Talán lesz valami. Ki kéne rakni oldalra egy pár linket. Például, hogy kiket olvasok rendszeresen. Azt már nem, hogy miért, pedig az sokkal érdekesebb volna. Na de mindegy is.
Szeretnék kimozdulni a lakásból. Nem tehetik ezt velem, hogy egész álló nap itthon rohadok és dögunatkozom... Igaz, Airun ma megpróbált önbizalmat csepegtetni belém, és a szar, hogy sikerült is neki. Viszonylag hosszú idő után beszéltem vele. És végre normális dolgokról. Ojjé. Szóval ott tartottam, hogy ki akarok innét menni és nem dögunatkozni. Sétálni egyet a városban, nézni az ázott és rothadt színű leveleket a fákon, ahogy lehullanak. Mert ennyit ér egy élet. étálni a betonrengetegben, tűnődni azon, hogy kik voltak képesek egy kosztelepet csinálni a fővárosból, és hogy hova rohan a sok hülye autós, eregetve a büdös füstöt magukból. Mert az élet szép, örülj, Snufikám.
Voltam zuhanyozni. Közben eszembe jutott, hogy vajon miért van olyan kevés normális ember, akikbe én bele tudnék botlani? Illetve nem is... Ez nem teljesen az a gondolat volt. Az eredeti valahogy így hangzott: miért olyan kevés normális emberbe botlom én bele? Igen, ez volt az. Kétségtelenül. A megválaszolása az már körülményesebb. Ugyanis fogalmam sincs. De azért a kevés emberért is hálás vagyok, akikbe sikerült belebotlanom. És mindig pont velük van a baj. Rendszerint mások nem szimpatizálnak velük, míg én kifejezetten szeretek beszélgetni velük. Hajaj... Hol van itt igazság? Hol van itt rend? Hol van itt...? Hol vagyok én? Itt. Mondjuk ez nem is volt kérdés. De akkor hol vannak a többiek? Jaj, Snuffles, ne fáraszd magad ilyenekkel hajnali háromnegyed egykor.
Kezdek hasadni.