Jaj... Úgy egy órája keltem, de borzalmasat álmodtam. Nem volt elég, hogy nem tudtam behajlítani a lábam és kényelmesen elhelyezkedni, még rémálmom is volt. Váhh, de rossz volt... Az első kép, amire emlékszem, az az, hogy egy sötét, elfüggönyözött lakásban vagyok, ami a miénk, de egy kicsit mégis máshogy néz ki. Anyu épp a nagymamámmal beszélt arról, hoy el kéne menni a sarki közértbe egy kis csokiért meg zsemléért. Ekkor bejöttem az erkélyről és a következő pillanatban már anyuval mentem a boltba és magamban el is határoztam, hogy veszek a nagyimnak nápolyit, mert azt nagyon szereti. De amikor lent a ház előtt elsétáltunk, az apám feküdt a betonon, pont úgy, mintha kizuhant volna az erkélyünkön. Ami egyrészt azért lehetetlen, mert nem velünk lakik, másrészt meg nem olyan hülye, hogy kihajoljon úgy, hogy ki is essen. Anyu nem vette észre, de gondolom, nem is érdekelte volna akkor sem, ha észreveszi, ezért mire felnéztem, már a boltban válogattuk a kajákat. Egy csomó nápolyit felkaptam és még legalább húsz percig válogattuk anyuval a többit, de arra nem is emlékszem pontosan. Mikor elindultunk haza, már baljósan sötét volt az ég én meg elkezdtem iszonyatosan sírni, mert végre eljutott a tudatomig, hogy félárva vagyok. Viszont kárpótlásul él a nagyim. Aztán próbáltam üzenetet küldeni a nővéremnek, hogy mi történt, de egyszerűen képtelen voltam rá, felhívni meg nem akartam. Aztán a sok síró rokonra gondoltam meg arra, hogy utálok részvétet nyilvánítani és a legvégén meg lepergett előttem az egész, ahogy valami dobozokra állva apám kihajol a korláton és átbukik rajta. És mindezek után, amikor már felébredtem, rohadtul nem tudtam eldönteni, hogy most ez álom volt-e vagy sem, de azért így lassan másfél óra elteltével már tényleg ébren vagyok, azért tudom... De ez akkor is tök rossz volt.