Lázas, csapzott, beteg és bágyadt lett az én gyönyörű macskám. :( Szeeeegéééény! Elvittük az állatorvoshoz és olyan rossz így látni szegényt. Ha odamegyek simogatni, akkor csak néz rám a szép szomorú borostyán szemeivel és nyüssz... Alig bír járni is. Teljesen szörnyen néz ki. :'((

Az eredetijét rákattintva nézheted meg, ha éppenséggel érdekel.
Szerintem az egyik legjobb, amit csináltam. A többi nem valami jó, de most elkezdett érdekelni tényleg a fotózás. Kár, hogy a mutogatásán kívül semmire nem megyek vele... :))

És különben is miazhogy "reggeli ébresztés"? Maga a feltételezés is sértő, hogy egyáltalán elaludtam!

Írok egy végrendeletet. Már kerestem is formanyomtatványt vagymit. Nagyon nincs jókedvem. Ma egész nap ide-oda rángattak, ezt csinál, azt csináld, miért ezt írtad, miért lett egyes, miért nem ötös, ne oda figyelj, menj arrébb, mit állsz ott, miért nem vetted ki a könyvtárból, mit akarsz itt, menj márinnen, ne gyere velünk, bla bla bla bla... Hazaértem, veszekedtem egyet anyámmal, aztán befordultam a vackomba és aludtam este nyolcig. Utána rettenetes rosszullét jött rám, hányinger, szédülés, fejfájás de szerencsére holnap nincs suli. Még most is ráz a hideg. Holnap Einonnal könyvet megyünk venni. Megpróbálok eltalálni a sulijáig fél egyre. És azt a rohadt életbe, hogy miért nem lehet velem normálisan viselkedni. Nem azt kérem, hogy mindenki csak velem törődjön, del egalább ne bántsanak feleslegesen, ha tudják, hogy szar. Gyűlölök egyszerűen itt élni. Anyám a fejemhez is vágta, hogy ez már tényleg aggasztó és hogy hol rontotta el ezt az egészet, mert süt a szememből a gyűlölet. Jah, ő nevelt így ,miért én tehetek róla, hogy ez lett belőlem...? Persze nyilván mások is hatással voltak rám, dehát mindenki ilyen lenne? Ennyire képtelen lenne elviselni engem? Miért van az, hogy a rokonaim, akik talán legszorosabban ragaszkodnak hozzám, úgy érzik, hogy képtelenek megmaradni mellettem, mert elviselhetetlen vagyok, míg mások azt mondják, hogy barát vagyok? Miért? Miért? Miért...
Ki vagyok borulva. Nem tudom, én vagy anyám van-e jobban, de nem is érdekel. Megyek alszani, akkor legalább magam vagyok.

Mellőzöttnek érzem magam.

Lenyírtam egy keveset a hajamból. Most legalább egyenes az alja. Tök szívesen rövidebbre nyírnám, de Lare haragudni fog, meg a Balázs is. Nyaff. Majd tavasszal.
Kaptam egy sms-t azzal a szöveggel, hogy "valamelyik nap futottam a törökvészin és rád gondoltam, találkozhatnánk valamikor". Aláírás semmi. Megszólítás semmi. Ismeretlen telefonszám. Viszont tudja, hogy hol lakom. Nővérkém, drága Little nem lehet, húgom, Galuska úgyszintén nem. Bátyám Rick nem is jár Budapesten, akkor meg ki lehet az, aki csak a számomat ismeri? Különben mailt írna, az tuti. Valami ősrégi csetes haver lehet, de tippelgetni nem akarok, mert ha nem talált, akkor megszívtam. Ha pedig jól ismerem, akkor végképp passz. Majd felhívom. Csak nehogy úgy járjak, mint Cupák: megbeszélt egy talit egy emberrel telefonon, aki hívta, de nem tudta ki az. Valaogy így zajlott a beszélgetés:
- Szia, én vagyok!
- ??? Szia!
- Találkozunk a szokott helyen holnap délután négykor?
- Persze, ráérek.
- Akkor okés, szia!
- Szia!
Leteszi és rám néz.
- Ez meg ki volt...?
Hát mondanom sem kell, szakadtunk a nevetéstől vagy tíz percig. Persze aztán kétségbeesve kutatott az emlékezetében hasonló hang után, de semmi eredménnyel. Végül nem ment el, mert azt se tudta, hova kéne mennie...
Én meg elkezdtem Orwell-től az 1984-et. Nagyon klassz, csak bosszantó az emberek hülyesége. A Párt meg egy állat. Bár ez most sincs másképp itt ebben a valós életben >:))) Ha befejeztem a könyvet, valszeg kézhez kapok újabb Darren Shan köteteket. Szülinapomra meg is veszem őket. Szép kis kiadás lesz. Anyu nem hajlandó koslatni utánuk. :P

Fényképezés ürügyén sétáltam egyet odakint. Kitisztult kissé a fejem. Visszajöttem, de rájöttem közben, hogy annyira lefoglalt végül a fényképezés, hogy elfelejtettem gyakorlatilag gondolkozni a dolgokról, miközben lépkedek a rikító neonfényű lámpák alatt, ahogy az szokott lenni magányos estéken... Naszóval nekivágtam, még mielőtt visszajöttem volna és csak néztem a vizes leveleket, lekaptam őket, néztem a lámpafényben lepottyanó kövér vízcseppeket, az ázó betont, és így tovább. Koromfekete odakint minden. És csak ezután jöttem vissza. Einon sehol. Morgannel és Melgriddel beszélgettem, de hamar elmentek, mert ők is unták magukat - nem vagyok valami jó beszélgetőpartner - Melgrid meg amúgyis fáradt volt, úgyhogy egyedül maradtam. Csodálkoztak a suli miatt. Végül mostanában lementem a csetről és most épp várom, hogy kifolyjon a víz és mehessek fürdeni és végre aludni. Bár szívesebben kószálnék még egy órácskát magamban az utakon, mert imádok az út közepén sétálni éjszaka, de nem tehetem. Vannak efféle perverzióim. ;) Au revoir.

Jahhaj, de nehezen ért véget ez a hét. Ösze-vissza nyüszögtem és szerencsétlenkedtem. Kicsesztek velem a tanárok, az ofőnk tudja, hogy utáljuk, ráadásul ezt én kotyogtam el - illetve üvöltöttem oda egy évfolyamtársnak - és persze sikerült meghallani, azóta sírva rohan minden fizikaóra után a tanáriba, de mi ezt persze már nem látjuk, csak értesülünk a magyartanártól és jahhaj. És akor ez még kábé semmi, mert ezek mindennapos kis ügyek a gimiben. Tizenhat évesen döbbenek rá, hogy milyen ez a világ. Miközben irodalomórán a tanárnő felolvasott nekünk részletet az Émile avagy a nevelésről című írásból, elgmerengtem kicsit ezen, de mostanra kiélesedett bennem a kép. Nem könnyű, nem nehéz, lehetetlen és mégis milyen egyszerű. Na pontosan ez az. Ráadásul meg kellett tudnom, hogy egy kedves barátom gyógyíthatatlan betegségben szenved, holott nem kellene, ez kikészített és akkor még a többiek is jöttek a marhaságukkal, amitől aztán tényleg felment bennem a pumpa (nem melléültem a vécén, csak szellemileg értem), és nyüssz meg morr, meg jaj. Van, akivel mostanában nagyon kéne beszélnem, de nincs elérhető közelségben, többen is vannak és nyaff és már megőrülök, mert ezekről senki nem tud. Midenki a boldogan vigyorgó fejemet látja, csak azt nem értm, miért csinálom. Elmegyek valamerre sétálni, hátha rájövök.

Voltam suliban, fél egy körül hazakeveredtem, honlapszerkesztettem, fel is tettem, aztán álmosan bedőltem az ágyba és aludtam egészen estig. Mire felkeltem, a nap már rég lement, ezért a függönyök elhúzása már nem volt szükséges, de már nem is aludtam a továbbiakban, tehát reggelig elfelejthetem ráncigálni azt a vastag leopárdmintás anyagot. Egész nap úgy jártam-keltem, mint egy élőhalott és ha nincs Szilva irodalomórán, azt hiszem, egy kicsit meghaltam volna. Ő szórakoztatott, beszélgetett velem - jó hogy órán és nem kellett vona, de legalább valami számomra jó dolog is történt - és szóval vicces volt. Aztán a folyosókon csörtettem ide-oda, egyik végéből a másikba, üres fejjel és kiégett gondolatokkal, de szerencsére hamar vége lett. És akkor hazajöttem.