Jahhaj, de nehezen ért véget ez a hét. Ösze-vissza nyüszögtem és szerencsétlenkedtem. Kicsesztek velem a tanárok, az ofőnk tudja, hogy utáljuk, ráadásul ezt én kotyogtam el - illetve üvöltöttem oda egy évfolyamtársnak - és persze sikerült meghallani, azóta sírva rohan minden fizikaóra után a tanáriba, de mi ezt persze már nem látjuk, csak értesülünk a magyartanártól és jahhaj. És akor ez még kábé semmi, mert ezek mindennapos kis ügyek a gimiben. Tizenhat évesen döbbenek rá, hogy milyen ez a világ. Miközben irodalomórán a tanárnő felolvasott nekünk részletet az Émile avagy a nevelésről című írásból, elgmerengtem kicsit ezen, de mostanra kiélesedett bennem a kép. Nem könnyű, nem nehéz, lehetetlen és mégis milyen egyszerű. Na pontosan ez az. Ráadásul meg kellett tudnom, hogy egy kedves barátom gyógyíthatatlan betegségben szenved, holott nem kellene, ez kikészített és akkor még a többiek is jöttek a marhaságukkal, amitől aztán tényleg felment bennem a pumpa (nem melléültem a vécén, csak szellemileg értem), és nyüssz meg morr, meg jaj. Van, akivel mostanában nagyon kéne beszélnem, de nincs elérhető közelségben, többen is vannak és nyaff és már megőrülök, mert ezekről senki nem tud. Midenki a boldogan vigyorgó fejemet látja, csak azt nem értm, miért csinálom. Elmegyek valamerre sétálni, hátha rájövök.