Nyaff. Hazajöttem a suliból, túl vagyok öt tanítási órán és egy nagyon rövid orosz nyelvleckén. Vazz, nehéz lesz egyszerre három nyelvet tanulni. Az angol végülis megy annyira, hogy ne foglalkozzak vele 100%-ig, a franciát sem kell nagyon félteni, hiszen benne van az órarendben, viszont az orosszal most felborult egy kicsit a hetem, mert össze-vissza, bizonytalan és határozatlan időpontokban lesznek óráim. Matekon előadást tartott nekünk a tanárunk, hogy milyen is lesz az emelt szintű érettségi előkészítő, ha a matekot választjuk ilyen tantárgynak. Mármint olyannak, ami ilyen fakultatív izé. Elszántan érdeklődtem óra után, hogy én jelentkezzek-e a magyar irodalom és történelem mellett a metmatikára, de azt mondta a tanárnő, hogy ne, mert szerinte teljeen felesleges, és inkább keressek korrepetítort. Nagyon rendes volt és hiába nagyon szigorú, hiába nem tetszik, ahogy nézi a csoportunkat, hiába nem tetszik a rendszer, ahogy tanít és osztályoz, mégis az egyik legjobb tanárunk. Bár az is lehet, hogy a másik kedvenc tanáromat csak azért komálom nagyon, mert eredeti, és képes a mi fejünkkel gonodlkodni, átveszi a stílusunkat és úgy magyarázza a dolgokat, hogy mi is értsük. A matek miatt azért parázom nagyon, hiszen rettentő rossz vagyok belőle. Szerencsére nem kell a továbbtanuláshoz, akármilyen munkát is választok azok közül, amiket kinéztem magamnak. Szeretnék legalább hármasra érettségizni belőle. A négyes biztosan nem jönne össze, mert nem értem az összefüggéseket, bemagolni meg nem lehet. Mert incs mit. Egyébként a számoknak messze nincs köze a matematikához, ez érdekes. Van nálam egy egyetemi jegyzet az analízisről, vagy nem tudom, miről. Egy darab szám nincs az egész könyvben a fejezeteken és oldalszámokon kívül. Erről persze a nyár elején meghalgathattam egy kiselőadást is. Ilyen szinten már matekzseni vagyok lassan magamhoz képest. Még csak osztani se tudok olyan számokat, amik négyjegyűek... Pff... Na mindegy, vannak ilyen szerencsétlen emberek, mint én. Csak sok a stressz és most jó mindent kiírni magamból. És még közel sem tartok annál a résznél, amiért tulajdonképpen leültem blogozni. Ugyanis megnéztem a postaládámat és jött egy levél, ami sokkal, de sokkal személyesebb hangvételű volt, mint bármilyen eddigi, amit kaptam valaha. Az illetőtől már jött olyan levél is, aminek a tartalma ugyan tényleg csak kettőnkre tartozik, de nem ilyen stílusban írta, hanem teljesen hétköznapi stílusban, mint amikor egy receptet közölnek le az újságban. Ez sokkal jobban és mélyebben megmaradt. Már válaszoltam is rá. Érdekes levél volt, de nagyon tetszett. De mindegy is, térjünk vissza az iskolához. Angolórán megint mintha extraunalmas programon vettünk volna részt, csak mindezt angolóra címen. A fiatal tanárnő felrajzolta a táblára kétféleképpen, hogy hogy lehet egy levelet megírni, mármint formailag. Két téglalapot rajzolt fel és bele vonalakat, helyettesítvén a sorokat, nevet, címet és megszólítást. Az előttem ülő lány megdöbbenve hátrafordult, rámnézett kétségbeesetten és így szólt:
- Ezt most komolyan gondolja...?
Belőlem és a padtársamből kirobbant az elfojtott nevetés, ami elég érdekes volt, de sebaj, megoldottuk. Kivettem a könyvtárból egy könyvet. Napfény és hús Arthur Rimbaud-tól. Kémiaórán rögtön bele is lapozgattam. Levelek, albumok, versek, iratok, feljegyzések, csupa csemege. Élvezettel vetettem bele magam egy Verlaine-nek küldött levelébe, de azt vettem észre, hogy a végéhez érve, mikor felpillantok a könyvből, már fogalmam sincs, miről magyaráz a tanár. Nagyjából sejtettem, hogy az évvégi záróvizygáról beszél - kisérettségi - de nem tudtam, lesz-e szóbeli, vagy csak egy többoldalas tesztet kapunk-e. Megkérdeztem hát Charatól. Ő se figyelt nagyon, mert lekötötte egy ezüstszínű kis műanyag golyó, amit a padon pöckölgetett, de azért el tudta mondani, amit hallott. Szerencsés, mert egyszerre tudja magát halálra unni, figyelni a tanárra és még közben golyókat pöckölgetni is a mosószeres padon. Szóval Rimbaud levelei a családjának és Verlaine-nek többek közt. Imádom ezt a könyvet. Na jó, még végig sem olvastam, tehát egyelőre csak azt mondom, hogy szeretni fogom nagyon ezt a könyvet. Hm, ma milyen választékosan fogalmazok. Bizonyára valami feldobta a kedvem. De hogy mi, azt nem tudom. De majdcsak kiderül. Hétvége... Holnap tali Balázzsal... Két és fél nap szünet... Nemsokára osztálykirándulás... Valamelyi ka sok közül. És akkor még nem is soroltam fel mindet. Kriszti azt mondta, hogy fog hívni, hogy mikor talizunk, de csak délután ér rá. Mondjuk én is, de ez most más tészta. Végül nem hívott fel, de legalább mailen megvan a kapcsolat. Rég láttam, kezd hiányozni... Einonnal meg a jövő hétvégén fogok találkozni, de legszívesebben már most átrohannék hozzá. Na jó, az hogy most, ebben a pillanatban, az talán kicsit túlzás, de az elkövetkezendő egy-két napban már úgy látnám... Na mindegy, türelmesen kivárom a jövő hétvégét. Türelem, tornaterem. Ki kéne dekorálnom a szobámat, ahogy Kate tette, vagy épp teszi, nem tudom. Olyan egyhangú és semmilyen most a szobám. Meg ez a tapéta... Uhh... Nem az én stílusom. Világosrózsaszín és halványkék rózsák meg növényminta. A növénykék még oké, mert szeretem őket, de ne selyemtapétán és ne az én szobámban. A rózsákról nem mondok semmit... Valahogy nem igazán szeretem a rózsákat. Pedig valami húz hozzájuk mégis. Na, keresek valami nagyon jó ötletet, amivel tudok mit kezdeni, mármint szoba be- és átrendezés ügyben. Azt hiszem, eleget írtam... Megyek ebédelni, mert úgyis későn érkeztem haza ahhoz képest, hogy csak öt óránk volt. És megyek átnézni az orosz könyveimet. Nem tudom, hogy elköszönésnek is használják-e, de mindenesetre: zdrávsztvuy!