Azt szeretem az többi emberekben, hogy a beszélgetésünk közepén hirtelen kimondom, ami csak úgy éppen az eszembe jutott és közben nézem az arcukat. És látom rajtuk, hogy mennyire összezavarta őket egy összefüggéstelen félmondat. Apró örömök az életben, igen. Szeretek összefüggéstelenül, mindenféle hülyeséget, értelem nélkül mondani és írni, mert én ugyan tudom, miről van szó, de mások nem. Ha nem számoltam el magam, akkor tényleg csak egyetlen olyan ismerősöm van, akinek nagyon hasonlóak a gondolatai, mint az enyémek, de amikor beszélgetünk egymással, akkor pont nem ez tűnik ki. Mindig olyanokat tud mondani és kérdezni, amitől teljesen összekuszálódik minden az agyamban és csak sületlenségeket tudok rá válaszolni, vagy mondnai, amitől abszolút nem tűnök értelmesnek, csak egy teljesen átlagon aluli aggyal rendelkező lánynak, aki csak arra jó, hogy ha unatkozol, akkor pár mondatot makogj neki, aztán elszórakoztat. Néha vannak ilyen gondolataim. Mivel nem ritkán a napom nagy részét itthon töltöm, mert itt érzem jól magam, egyedül ebben a koszfészekben, csak a saját dolgaimon tudok rágódni, és magamban megjegyezni mindazt, amit eközben látok: a számítógép monitorján felbukkanó kis ablakok, az asztalomon lévő üzenetet papírfecnikre írva, címek és telefonszámok, levelek, miegymás. Hogy ezt most mi értelme volt lepötyögni ide, nem tudom, de jólesett sületlenségekről beszélni. Az apró örömöktől eljutottam egész idáig. A gyertyáimat felraktam a polcra. Kár, hogy halványpirosak... Nem baj, van egy szép barackszínű is, nem is akartam kibontani az átlátszó celofánból, mert olyan jól mutatott. Meggyújtani meg egyhamar úgyse fogom őket, csak télen majd. A télben majdnem mindent utálok, kivéve egyvalamit. A sötétséget, ami már délután háromkor jelen van mindenütt, hogy reggelig fogva tartson mindenkit. Olyan... egészen furcsa és érdekes dolog az.