Tizenhat éves és félig gyerek még,
De félig már no és tudja, hogy az.
De úgy nevet és sír, ahogy én is tudtam rég,
Mikor hittem, hogy ami szép, az igaz.

Néha feljön hozzám, rendbe teszi szobám,
És kinevet, mert ügyetlen vagyok.
Aztán eltör egy vázát és riadtan áll;
Látom rajta, hogy majdnem zokog.

R.: Félek, hogy jön majd egy nap,
Mikor nem látom már.
Hozzád megy inkább,
Mert a számodra no lesz talán.
És félek, hogy bántod, hogy letöröd,
És eldobod majd.

Mert tizenhat éves és félig gyerek még,
Félig felnott, s hiszi, hogy egészen az.
Hiszi, hogy szeretik és még sok ido múlik el,
Amíg rájön, hogy nem volt igaz,
Amíg rájön, hogy ez sem volt igaz.

Egy kicsit emlékeztet a Little15-re a Depeche Mode-tól. Nyaff. Volt ma reggel egy telefonbeszélgetés. :) Rendet raktam a szobámban, kiporszívóztam, helyére raktam a cuccokat (és nem csak "odébb rúgtam" ahogy Airun tanácsolta... :P) és a könyveket a polcomon is elrendezgettem. Most épp nem tudom, mit csinálok. Össze-vissza hallgato ma rádiót és a régi számokat egy CD-n és sírni lenne kedvem. Nem tudom, miért. Talán mert megtámadtak az emlékek, vagy a régi vágyak feltámadtak, talán csak most teljesen másképp érzem. Így most jó, de mégis van valami, ami soha nem fog változni és előre látom benne a vesztem. Persze túlélni könnyű, nem nagy ördöngősség, de azért... mégiscsak ott van.
"Elmondom százszor még,
Két szárnyam Téged véd"
Majdcsak lesz valahogy. Olyan még sose volt, hogy sehogy ne lett volna. De azzal nem oldok meg semmit, ha csak ezt hajtogatom. Megyek és teszek valamit, amivel lekötöm magam. Mondjuk írok, vagy fényképezgetek, vagy sétálok odakint. Szép az idő úgyis. Imádom.

nepunnyadjnepunnyadjnepunnyadj