Reggel meg szakadó esőben mentem suliba. Most meg kisütött a nap. De őszintén szólva amikor reggel ültem a buszmegállóban, csak mentek el egymás után a buszok, az ég tiszta jégfehér volt (nem, nem hófehér...), és szitált az eső, én meg csak néztem csodálattal, ahogy a szürke esőcseppek elborítanak mindent. Az égen nem volt egy picike kék folt sem, minden fehér volt, illetve szürke, minden csuromvíz volt, én meg csak néztem élvezettel, hogy esik, és esik, és esik... Komolyan mondom, jó érzéssel töltött el a rossz idő. A zivatar. A zuhogó vízcseppek hangja... Olyan jó volt egy kicsit nézni a bosszankodó embereket, aktatáskával a fejükön, ahogy igyekeznek a munkahelyükre, mert nem elég, hogy elkéstek, még a pocsolyába is ötször beletrappoltak... Én meg csak lógattam a lábam, és vártam a buszt... És akkor már nyolc óra is elmúlt.
Angolórán pont egy olyan teremben vagyunk, hogy rá lehet látni a Hármashatár-hegyre, aminek a teteje eltűnt a szürke ködben, az eső pedig csak mosta a földet, és minden olyan nyugodt és szép volt, és olyan természetes. Igen, én is tisztában vagyok vele, hogy ez egy természetes folyamat, de mégis... Nem tudom ezt se elmagyarázni.
Szóval az egész szürkeség olyan megnyugtató volt számomra. Pedig általában szeretem a meleget, de ez a majdnem egész napos eső hívogatónak tűnt. Tetszett.