Amúgy a mai napom nem is volt vészes, leszámítva egy nagyon rosszul sikerült fizika témazárót... Jáj, ezt elszúrtam. De nagyon. De én hülye vagyok a fizikához!!! Mindent utálok, aminek köze van a fizikához, illetve matematikához! Na jó, talán mindent nem, de azért igencsak utálom, amit utálok. Ccc... Én és az értelmes fogalmazás... Eh, nem érdekel. Most úgy ez elgondolkozatott. Akkor engem tulajdonképpen mi érdekel? Jó, persze, novellák... De azt sem lehet a végtelenségig csinálni... Az se érdekel. Ez egyre elkeserítőbb... /:))/ Na, vegyük csak sorra. Tegyük fel, hogy előbb-utóbb felnövök és felnőtt lesz belőlem. Ami ugye természetes emberi folyamat. Érdekel az újságírás, amiből persze valszeg nem fogok tudni megélni. Ha meg igen, akkor ügyes vagyok nagyon, de ez kizárt dolog... Ezen kívül esetleg biológusi pálya érdekelne, ha nem ilyen lenne a bizonyítványomban a biosz jegy. Hármas és négyes között ingadozom, jövőre meg kisérettségi. Addigra megpróbálom ötösre kijavítani. No nézzük csak tovább. Az egyéb reál tantárgyak nem érdekelnek, mert nem örököltem őseim remek agyát, amivel meg tudtam volna érteni a matematikai rejtélyeket... :PPP Vegyész nem leszek, mert a vegyészek párosával rohangálnak az utcán... Meg aztán kémiából pillanatnyilag csak kettes vagyok. Pedig mennyire szerettem, te jó ég... A tantárgyakról ennyit... Hááát, ahogy ezt így most összegzeni próbálom, csak az jön ki, hogy egy semmirekellő és haszontalan novellaíró hülyegyerek vagyok... :))))) Nem tudom magamat elképzelni 30 éves korom után. Húszas éveimben egyetemista leszek, meg dolgozgatok, meg gyűjtögető életmódot élek - pénz mindenekelőtt :)) - utána pedig kész... Megakadok folyton a gondolatmenetben. Legfeljebb vonat elé vetem magam és ... Nem, nem szólok bele a természet dolgába.
Különben is tegnap - vagy tegnapelőtt - majdnem elgázolt egy autó. Az borzalmas volt, már csak az érzés is, hogy pár centin múlott, hogy nem kórházban kötöttem ki. Félek egy picit a nagyobb autóktól. Bár kamiont már vezettem, ha jól emlékszem. Apám kamionokkal járkál az országban. Hatalmas nagy fehér kamionnal, rakodókocsikkal. Nem szeretem. A buszoktól régen féltem, mostmár egyre kevésbé. Egyik évfolyamtársam két évvel ezelőtt ment át az úttesten, amikor jött egy autó... És elgázolta. A srác természetesen túlélte, de azóta se egy vidám faon. Egyszerűen szavakkal nem, tudnám leírni, mi történt vele, képzelem, akkor ő mit élt át. Ezt mind csak azért írtam le, mert mostanában, az utóbbo egy-két hétben egyre többször megyek át a piroson, mert egy figyelmetlen idióta vagyok, és számtalanszor elüthettek volna a száguldó kocsik. Csak, hogy okuljon belőle mindenki... Vannak ilyen félelmeim egyébként, még sok. Magas épületek tetjéről nem merek lenézni, mert szédülök, vagy ha nincs korlát, már két méterre se közelítem meg. Embert leesni még nem láttam szerencsére sehonna. Illetve de. Még 12 éves se lehettem, amikor a barátnőm a kertünkben lévő fáról leesett. Imádtunk fára mászni és én leugrottam, ő meg követni akart, de megcsúszott... Nem emlékszem, mi történt már vele, de egy hétig kábé nem láttam... Máskor meg engem ráncigáltak le a bokámnál fogva magas fenyőfákról... Hehe, régen a hobbim volt, hogy minden létező fára felmásztam... :))) Csak sajnos a szomszédban lakó többi nem normális gyerek mind belémcsimpaszkodtak és úgy rángattak lefelé... Nem volt kellemes a betonra esni, de szerencsére nem emlékszem már rá...
Ha még esetleg ezek után eszembe jut, mitől félek még, azt is leírom, legalább nem lesz üres a blog. Vagy éppen végre lesz benne valami a képeken kívül... :))))
