Egyébként meg Grave Diggert hallgatok. Excalibur. Fogalmam sincs, miért pont ezt szedtem elő. Talán kapcsolatban lehet a Queen of the Damned c. filmmel. Merthogy az megvan nekem egy átmásolt CD-n, köszönet érte annak, aki úgysem olvassa a blogom. Na mindegy, ezt most jól megkavartam. Talán az lenne a legjobb, ha elmennék aludni és kialudnám magam, mert mostanában megint kezdek bell egy kicsit furcsa lenni és ha ez így folytatódik, akkor nem lesz jó. Talán egy picit a blogolást is kéne hagynom. Bár nem tudom. Megőrülök, ha nem írhatok semmit.

Hazajöttem. Ettem fagyit. Melusszal mi voltunk ma a bolondtestvérpár. Talán nem kellett volna. Egyéb dolgok. Szegény Einonnak kikapcsolták az netet, úgyhogy most előreláthatólag hosszú ideig nem lesz se cset, se mailáradat, se semmi. Felhívtam és beszéltem vele, teljes 20 percig csevegtünk, ami a számlámnak klassz lesz. De sebaj, ennyit igazán megért. Morgannek és az RLR-eseknek továbbítottam az üzenetet, miszerint nem tud csetre jönni az igazgató úr. Szóval ez volt ma. A hétvégém zsúfolt lesz, de már alig várom. Rég zsúfolódtam.

Láttalak Téged szárnyak nélkül,
Ahol a világ végleg elsötétül,
Láttalak Téged porrá zúzva,
Szárnyaidat magad után húzva,
Minden csupa bűn és kétség,
Láttalak Téged: hol jársz rég?

Láttam magamat elhagyottan,
Mint egy féreg, csúszva a porban,
Siránkoztam, nyögtem és sóhajtoztam,
Láttam magamat és undorodtam.
És ahol minden egyesül végül,
Láttam magamat szárnyak nélkül...

2004. november 4.
Snuffles

Anyuval végül elmentünk a boltba összevásárolgatni ezt-azt, hogy ne legyen üres a hűtő. Volt közben egy két érdekes párbeszéd köztünk...

Anyu: - Vegyünk zsemlét. ... Ne! Inkább mégse, rengeteg van otthon.
Én: - Oké, nekem mindegy.
Anyu: - Vagy te még eszel délután szendvicset?
Én: - Nem, nem hiszem.
Anyu: Jó, akkor vegyünk négyet.
...

A zsemlés szerencsétlenkedés után valami kárpittisztító akartunk venni, mert a macska tegnap éjfél körül sikeresen feldöntöte a legnagyobb cserepes fikuszunkat és minden csupa föld, főleg a fotel és a szőnyeg.

Én: - Nézd, itt van kárpittisztító.
Anyu: - De ennek olyan műanyagszaga van...
Én: - Akkor nézd meg ezt. Vérnarancsillata van.
Anyu: *megrökönyödve néz rám* - Papayás nincs?
...

Áááá, nem néztek minket hülyének, amikor úgy kezdtünk el röhögni egyszerre, hogy majd meghaltunk a nevetéstől. :))))))

Háteznemlehetigaz... Kimegyek a konyhába, hogy maíg az ebéd elkészül, elmosogassak, mert a múltkor le lettem szólva, hogy semmit nem vagyok hajlandó csinálni. Kimegyek, és nekiállok, hogy a sok mocskos, joghurtos, tejfölös, tésztás tányért és poharat elkezdjem elmosni, amikor enyám rámüvölt, hogy menjek már onnan, mert épp mosogatni akart. Mondtam neki, hogy pont ezért jöttem, de finoman elküldött melegebb éghajlatra. Ahogy azt anya és lánya közt szokás. Húsz perc múlva utánam üvölt, hogy szégyellhetném magam. Nagy nehezen kiböki, hogy azért, mert nem mosogattam el. Hát most akkor én vagyok a hülye, vagy ő nem normális? Miért nem tudja eldönteni már végre, mit akar? Ha azt akarja, hogy mosogassak el, akkor jöjjön a szobámba, és kérjen meg, hogy mosogassak el. De még csak rám sem kiabál, hogy azonnal mossam el azokat a rohadt tányérokat, hanem egyből morogni, üvölteni, harapni kezd, hogy minél jobban fájjon. És akkor ezek után és még szégyelljem magam? Rendben...

Affranc és morr. Naná, hogy kihagytam a mosolygó fejecskéket a bejegyzésemből. *színpadias sóhaj* Nos... Ahhoz a részhez, ahol épp ecsetelem, hogy néhány gyanús külsejű embert láttam meg a Nyugatinál, oda képzeljen mindenki három kétméteres kettőspont-nagydébetű-t. Ahol meg épp arról makogok, hogy a blogtali többi része hol lelhető fel, oda meg legalább tizenkét kettőspont-zárójel-t. Köszönöm a figyelmet.
Vagy valahogy így...

Nos, tegnap elindultam olyan öt óra körül a WestEndhez, de nem tudtam, mit keresek ott olyan korán. Aztán nem a bérletpénztárhoz mentem először, hanem inkább arra, amerre a lábam vitt és nem éreztem magam egyáltalán hülyének attól, hogy fel-alá mászkálok egy áruházban cél nélkül, csak úgy, össze-vissza. Leültem a lenti kajáldákhoz egy üres asztalhoz és kábé egy órán keresztül néztem a sok embert. Ott zajongtak, zsibongtak, csicseregtek, vihogtak, ettek, ittak... Az állandó morajlás közepette meg csak ültem, mint egy nem normális és figyeltem, ki mit és hogyan csinál. Megpróbáltam a korukat kitalálni, de ez nehéz feladatnak bizonyult, úgyhogy inkább a foglalkozásukkal próbálkoztam. Ekkor jöttem rá, hogy valami zűr lehet az agyamban, ha ilyenekkel múlatom az időt, dehát otthon ülni nem akartam, mert akkor már szívesebben vagyok egy kajálda közepén a sok ételszagú manus között. Végül úgy döntöttem, hogy egy óra ücsörgés és nézelődés után elindulok bérleteket vadászni, de teljesen beparáztam attól, hogy valaki kikapja a kezemből a nagy címletű pénzt, úgyhogy röhejes módon csámpáztam el a pénztárig. Hát természetesen nem néztek elmebetegnek, mondanom sem kell. Maradt még egy csomó időm este hétig, úgyhogy szép lassan megkerültem kívülről a WetEndet - újabb nagyszerű és igencsak elmés ötlet - de legalább eltelt vele félóra és mire visszaértem, addigra pont hét óra volt. Körülbelül fél percet álltam a Nyugati előtt, amikor négy gyanús alak feltűnt tőlem 10 méterre. Egy kicsit félelmetes látvány volt, de pár másodperc Watson-szerű követés után megállapítottam, hogy valószínűleg épp a megfelelő emberek nyomába eredtem és egy piros lámpánál odakúsztam melléjük. Innentől a sztori olvasható teljes egészében és tökjól nagyjából mindegyik másik ottlevő ember blogjában, csak én lusta vagyok leírni... :P
Aztán persze velem ki kellett szúrni, mert anyuka felhívott, hogy menjek haza, mert sürgős és egy kis gáz van, én meg hazajöttem. De a fényképeket azért biztonságba helyeztem, felraktam a gépre, aztán feltöltöttem netre is és hajnali háromig piszkálgattam még a halloweeni partin készült több, mint kétszáz képet Tronnak. Persze befejezni nem tudtam, úgyhogy a maradék 30-at most, épp ebben a pillanatban töltöm fel neki az ilyen uw-s cuccra. Húhh, szóval ezek történtek. Én meg most várom anyut, mert épp most telefonált, hogy mindjárt itthon van - sose mulasztja el felvenni a telefont és felhívni engem, hogy mindjárt itthon van, de hogy miért, azt nem tudom... - és csinál nekem lasagne-t. Rántott halat most nincs kedvem enni. Ez lett volna a másik lehetőség. Nos, megyek, mert már nem tudok mit írni.

Valamit írnom kéne. Fáradt vagyok, de nem tudok aludni. Ojjé. Épp ezért cseten múlatom az időt. Feltöltöttem a rögtönzött blogtalin készült pár képet a többieknek. Ja és hogy milyen volt a blogtali azon része, amíg én ott voltam? Hát :))))

<magánrész>

Ne haragudjatok a Snufflesre, amiért olyan hülye szegény. Szipp.
De most megy, mert oda akar érni időben. Nem tudja még, hova, de ez most mellékes...

</magánrész>

Megemlítettem anyunak, hogy erre a rögtönzött blogtalira esetlegesen elmennék, ha nem gond. Ééés azt mondta, rendben. Márpedig aki az én anyámat ismeri, az most igencsak meglepődhet. Drága édesanyum ugyanis kevés helyet tud összeszámolni, ahova már elengedte valaha is a pici 16 éves lányát és most elengedte sok idegen blogozó lény közé... Cc... :))) Mindegy, ennek én csak örülni tudok.
Véletlenül nem reggel keltem fel, hanem délután egykor. Oppá. Máskor általában már 9-kor fennvagyok, és úgy alszom vissza délig, de most egyből délután keltem. Hát izé... Hajnali fél kettőig nézegettem az oldalakat és enyhén feledkeztem bele csak. Így jár, aki még éjszaka is a blogokat olvasgatja. :P És miután már mindenhol rend van a szobámban, az asztalomon is kéne egy kicsit takarítani, de ahhoz most nagyon nincs kedvem. A legegyszerűbb lenne mindent beporszívózni onnan és akkor semmi nem lenne elöl. :)
Ma, illetve most az előbb felhívtam néhány emberkét, hogy van-e kedvük eljönni velem a WestEndhez, nadrágot venni, meg ilyesmik, és a végén beugorni a blogolos talira, de aztán vagy senki nem volt otthon, vagy senki nem ért rá... Erről ennyit. Egyedül megyek fekete nadrágot venni, mert ami most van rajtam, annak az alja enyhén szólva rongyokban van.
Szóval most éppen ezek mennek. Meg azok a kib*szott bárányfelhők. (:DDD)
Punny.
Punny.
Punny...