Röviden az osztálykirándulásról: Vegyes érzelmekkel hagytam el a tábort... Őszintén szólva a legjobb kirándulás volt eddig, amin valaha is osztállyal résztvettem, másrészt a legeslegrosszabb és talán épp a barátaim miatt. Vagyis akiket annak hittem. Nem mondom, szemét voltam. Az is vagyok mert nem fogok megváltozni. Szóval ennyire rosszul még nem éreztem magam a barátaim társaságában, illetve nem is tudom, barátok-e még, mert olyanokat mondtak rólam, amiket végképp nem vártam volna. Szabályos árulás volt. Fény derült arra, ki olvassa a blogomat rendszeresen és köp be másoknál, hogy miket írok, den em hív fel, hogy egymással beszéljük meg, hanem a hátam mögött intézkedik. Roppant idegesítő. Majdnem fel is pofoztam, de végül uralkodtam magamon és nem tettem semmi ilyet. Az egész vita ott kezdődött, hogy azt találtam mondani, hogy nem iszom alkoholt, de mivel meghívtak egy vörösboroskólára, elfogadtam és megittam. Finom volt, jó volt, kevés volt. Erre még jött egy fél pohárnyi, ugyanezekkel a jellemzőkkel. Majd mindezekután a háromnegyed osztály talajrészegen fetrengett a csocsóasztalon és nyomkodták a zenegépet a szálláshoz közeli kocsmában, megpróbáltuk hármna-négyen hazatámogatni a legrészegebb gyereket. Szóval tartottam, illetve próbáltam, amennyire tudott, beszélgetett, aminek már csak azért is örültem, mert eléggé ritkán van alkalmam beszélgetni vele, mert józan fejjel nem állna velem szóba. Aztán kicsúszott a kezemből az irányítás, mert Luna átvette a stafétabotot, gondolván, én is hullarészeg vagyok, és gyakorlatilag semmibe vett. Mert miért ne. Na én erre egy utolsó próbálkozást tettem, hogy szót váltsak kedves illuminált állapotban lévő osztálytársammal, de Luna rám nézett, mikor elkezdtem beszélni és azt mondta hihetetlenül lekezelően:

- Jobb, ha te most nem szólsz semmit...

Erre kimentem egy szó nélkül, amit ő úgy könyvelt el, hogy megsértődtem, holott csak sírni mentem ki, de végül nem jöttek a könnyek. Üzenetet hagytam Lunának, mégpedig hogy dühös vagyok rá. Ezután visszamentem aludni, felvettem a pizsamámat, és vártam, mikor törik rám az ajtót. Tíz percet vártam, mikor Luna berontott üvöltve, hogy a képébe hazudtam és mekkora álszent dög vagyok és még egy csomó mindent. Le is kurvázott. Először rohadtul nem értettem, hogy miféle hazugság volt, aztán kiderült, hogy a boroskóla megivászatáról beszél, mert mindent felhozott hirtelen, amiért utál, csak hogy legyen mit a fejemhez vágni. Aztán azt mondtam rá, hogy egy hülye mártír kurva és a fejemre húztam a paplant. Ordítottunk egymással még pár percig, majd próbáltam elaludni. A szobában lévő négy ember szétszéledt: ki a fürdőbe, ki a másik szobába, ki becsukni az ajtót, ki szemetet kivinni... Majd visszajöttek és összegyűltek az éjszaka közepén a sötétben és halkan sutyorogni kezdtek. Minden szavukat hallottam. Luna gyűlöl. El is mondta, hogy miért. Kurva szar volt minden, amit hallottam, de nem miatta, hanem hogy ezt nem velem tárgyalja meg. Chara... Hát most nem is tudom, mit írjak, de rég csalódtam valakiben ekkorát... De most komolyan: mindenért. Luna elkezdett sírni, hogy meg fog velem szakítani mindenféle baráságot, és nyafogott (igen: nyafogott!) hogy ezentúl soha nem fog nekem semmit se elhinni, mire a többiek egyetértően bólogattak, mint valami komoly tárgyaláson. Röhejes volt az egész de már akkor, abban a pillanatban is üvölteni szerettem volna a fájdalomtól. Másnap amikor ezt Szilvának elmondtam, azt mondta, majd kinövik ezeket a dolgokat, mert szerinte se nagyon normális dolgok ezek, dehát tenni nem tudok kábé semmit. Már próbáltam. Eredménye: két napig jó volt minden, aztán visszaállt ez a borzalmas nyüglődés. És ma reggel Luna és Chara képesek voltak jópofizni, ami talán... az egészben a legrosszabb volt. Mintha semmi se történt volna tegnap este! Kibírhatatlan fájdalmat éreztem egész úton, és ők még képesek voltak azt hinni, hogy miattuk vagyok lehangolt, holott rohadtul más bajom volt. Ami időközben ma este megoldódott. De képesek voltak azt gondolni, hogy ez csak az ő társaságukban van így. Ők vajon hányszor kaptak sírógörcsöt miattam? Vajon ők hányszor érezték magukat olyan rosszul miattam, mint én őmiattuk mostanában egyre gyakrabban? Bánt a viselkedésük. Tudom, szólni kéne nekik. Meg kéne mondani. De előre tudom, hogy ennek se lesz messzemenő eredménye, mert eddig se volt, ha szóltam. Semmi. Semmi. És akkor is bánt a viselkedésük, annyira, hogy ha tehetném, már most átmennék egy másik suliba és lényegtelen, melyikbe. Utálok ittl enni, és hallgatni a jópofizást. Azt utálom, hogy azért jönnek oda hozzám, hogy csakhogy beszéljek. Hogy tudassák, ott vannak mellettem, vagy valami ilyesmi. De ezzel nem ezt érik el. Sokkal egyszerűbb lenne és eredményesebb, hanem odaböfögnének egy "szia, hogy vagy?"-t hanem leültetnének és azt mondanák, "na figyelj, meghallgatunk, mi a baj?". És kár volt elmondani nekik bármit is. Tudom, hogy továbbadták. Nem másnak, nem arról van szó. Csak maguk közt kitárgyalják lényem minden részét. Ami még nem lenne probléma, mert nem szabhatom meg nekik úgyse a témát, de legalább elmondhatnák nekem, hogy mi bajuk velem, különben soha nem fogom tudni. Igaz, ez rám is érvényes. De ez az állapot tűrhetetlen. Pláne hogy tegnap olyanokat hallottam, hogy az egész lényemet utálja úgy ahogy van... Hát... köszönöm. El akarok innét menni! Nem akarok ittmaradni! Október... Nyüsssssz... Október, gyere már... Kérlek.