"Megint én. Megint egyedül. Nyugodt pillanat, mégis zavart és riasztó, csak úgy nyüzsögnek a színek. Behunyom a szemem és látom a nagy feketeséget, a néha felvillanó vörös foltokat, az apró fényes pöttyöket, ahogy fel-felvillannak egy másodpercre, majd tovatűnnek a nagy feketeségben. Csak én vagyok itt egyedül ebben az őrjítő színkavalkádban, amit folyton felvált a fekete űr, a végeláthatatlan semmi. Egyedül vagyok a szavakkal, amiket egy láthatatlan valaki suttog a fülembe, és úgy hallom, mintha ordítana. Aztán a fülemre tapad a csend és elviselhetetlenül szorítja, nem engedve. Amikor éppen beleőrülnék az amúgyis őrjítő csendbe, kinyitom a szemem és azt látom, hogy semmi sem változott. Senki nincs körülöttem, belevesztek a semmibe, csak a falak, a puszta falak, melyeknek puszta látványától is magamat marcangolom. Behunyt szemmel újra a nyüzsgő tömeget látom, színeket, hangokat, ordítást, suttogást, ha lehet, még őrjítőbben. És akkor megint jön a csend, hogy az őrületbe kergessen... Kaparom a falat, suttognak a fülembe, de nem akarom hallani! Csak azt akarom, hogy hagyjatok! Hagyjatok..."

2004. július, Snuffles