12:10-kor végleg véget ért a tanítás hivatalosan is. Szilvával ott maradtunk a suliban beszélgetni. De nem ám pletykálni, meg kidumálni másokat, mint ahogy ez divat egyeseknél, hanem komolyan beszélgettünk. Fiúkról, szerelmi ügyekről, depresszióról, drogról, alkoholizmusról, pesszimista-optimista dolgokról, meg mindenről, ami rossz és fáj és ki kell beszélni. Végre egy olyan embert találtam, akivel ilyen témákról tényleg komolyan tudok beszélni, mert van tapasztalata benne, és nem a levegőbe beszél hülyeségeket. Rám fért egy ilyen beszélgetés tényleg. Remek tanácsokat adott, annyira hálás voltam neki, hogy elmondhattam neki, mi bánt. És segített, és nem azt mondta, hogy "hát izé... hagyjad" meg "majd lesz valahogy...", hanem konkrétan megmondta, hogy ezt így, azt úgy, és hogy miért. És nem kertelt és őszinte volt. Ugyanazt járom végig, amit ő pár hónapja. Hihetetlen... Ugyanúgy járt, mint én. Egy évig járt egy sráccal, aki végül cseten dobta ki. Hogy utálom az ilyet! Tegnap este meg nagyon kiborultam... Nem írom le, hogy miért, de hogy velem szemben is előítéletekkel vannak néhányan, az már kicsit túlzás volt! Annyira felbosszantottam magam, hogy dühömben sírtam majdnem, de végül kikapcsoltam ezt az istenverte masinát és elmentem aludni. Mindezt hajnali fél kettőkor. Vagy már volt talán háromnegyed is. Egyszerűen a falat kapartam volna, amíg be nem szakad az összes körmöm. Nagyon dühös voltam. Nem konkrétan valakire, hanem úgy mindenkire. Amiért ezt teszik velem. Hogy léteznek, hogy élnek, hogy úgy egyáltalán vannak... Hogy csak úgy egyáltalán léteznek a világban. Ez így most értelmetlen, ugye? Nem tudom, miért haragudtam mindenkire, csak egyszerűen dühített a létük. De ez a mai beszélgetés nagyon jólesett. Csak mondtam és mondtam, ami már fél éve kikívánkozik belőlem, és cak mondtam. Ő meg hallgatott, és hallgatott. És felrázott ebből a depresszióból. És most nincsenek sötét gondolataim, mert reálisan látom a világot. Remélem. Nem vagyok elmebeteg, csak egyszerűen eddig csukott szemmel jártam. Azt hiszem. Szilva felrázott, helyre tett és azt mondta, hogy küldjek el hozzá valakit, akinek hasonló gondjai vannak, mint nekem és őt is kigyógyítja. Szegényt ekkor kiröhögtem, mert akit ő ki akar gyógyítani, az egy reménytelen eset. Néha fel tudom vidítani a marhaságaimmal, amiket mondok neki, de öt perc vigyorgás után újra szomorú. És nem tudom, mit tegyek. De tudom... Átmegyek Cupákhoz. Vele is beszélgetek. És akkor már jó lesz minden. Remélem. Mindig csak remélek. Mert a remény hal meg utoljára... :)))
