Elmentünk Charaval a Westendbe, mert szerettem volna kicserélni az orromban lévő virág alakú piercinget egy apró kis ezüstszínű gömbre. Hááát, rohadtul fájt, de megérte teljesen. Úgyhogy most nem nézek ki úgy, mint egy rossz k***va, mert most egy egészen picike ékszer van az orromban, pont úgy, mint amikor kifúrták. Az pedig már elég rég volt, pont egy éve.
Azért ha belegondolok, hogy akkor még tizennégy éves voltam, és már rendelkeztem orrpiercinggel, azért nekem mégiscsak milyen rendes anyum van, nem? :)) Még ha sokat veszekszünk is. Csak kár, hogy kis tüskét nem tehettem bele... Meg hogy a szemöldökömet nem fúrhattam át. Na jó, nem panaszkodom, mert nincs is miért. Tényleg szemétség, hogy írom, hogy ezt nem engedte, meg azt nem, miközben ha csak kiejtek a számon valamit, máris rohan és megveszi.
Utálom, hogy folyton kiabálok mindnekivel, dehát ez a kamaszság velejárója. És nincs testvérem se, aki megérthetne. Illetve az van, dehát ő csak egy félnővér. Elvileg lett volna egy húgom, vagy egy öcsém, akit örökbe fogadtunk volna, de végül ezt a tervet elvetettük valamikor öt évvel ezelőtt. Akkor voltam tizenegy éves. De rég volt, istenem! Na jó, nem nosztalgiázok, bár akkor még nem voltak olyasféle gondjaim és bajaim, mint most. Akkor még éltem a gyerekek gondtalan kis életét. Tulajdonképpen igyekszem most is kikerülni minden gondot, de azok csak jönnek (igaz, néha mennek is).